Nem telt még el ilyen hosszú idő két bejegyzés között, s ennek oka rendkívül egyszerű: Nem lett volna pofám ál- meg félhírekkel rabolni drága időtöket, így ha valaki oly' kíváncsi arra, hogy melyik újság szerint éppen ki van közelebb avagy távolabb valamely klubhoz (lásd: egyik napról a másikra egymásnak teljesen ellentmondó hírek megjelenése), bizonyára megtalálja a számára legmegfelelőbb fórumot. Nekem azonban nem érdekem a nézettségnövelés. Sem a lapszám eladás. Most viszont bizonyossá vált, hogy egy ikon távozik, tekintsük hát át nagyvonalakban a klasszis páyafutását.

Thierry Henry távozása a legkevésbé sem nevezhető meglepőnek, hiszen Joan Laporta már bő egy hónapja kinyílvánította, hogy amennyiben óhajtja, szabadon távozhat. Nos, óhajtotta. Közös megegyezéssel szerződést bontott a klubbal, noha egy év még hátra lett volna abból. Mindez annyit tesz, hogy a Barca egy kannyi fityinget nem lát majd a távozásából, ellenben megsprólja tetemesnek vélhető utolsó évi fizetését- mindenki jól jár tehát, mindemellett szép gesztusnak is tekinthető ez a klub részéről. Titi minden bizonnyal a New York Red Bulls játékosa lesz, hiába a West Ham piacképes ajánlata.

A harmincnégy esztendős klasszis befejező csatár sikerekben gazdag pályafutást tudhat maga mögött. Jean Tigana Monacojában tett szert ismertségre, ahol is David Trézéguet-vel alkotott ördöngős párost. A 96/97-es szezonban francia bajnoki címet ünnepelhetett, egy évvel később pedig  a sorozatban szerzett hét góljával egészen a Bajnokok Ligája elődöntőjéig repítette a csapatot, ahol aztán a Juventus parancsolt megálljt a hercegségbelieknek. Az idény végén Aimé Jacquet magával vitte az ifjú tehetséget a hazai világbajnokságra, ahol a válogatott soha addig nem látott magasságokba emelkedve meg is nyerte a világbajnoki címet. Henry három góllal vette ki részét a sikerből, egyet (másfelet) vágott Dél-Afrikának, kettőt pedig Szaúd-Arábiának. Borítékolható volt, hogy elhagyja az európai szinten kiscsapatnak számító Monacót, és nem kisebb kérője akadt, mint az akkoriban a világ legjobb csapatának számító olasz Juventus (jól ismerhették őt, hiszen a BL-elődöntőben ellenük is beköszönt.)

'99 januárjában tíz és fél millió euró ellenében csatlakozott a torinóiakhoz, ahol azonban nem váltotta meg a világot. Itt ugyanis nem befejező csatárként, hanem elsősorban  szélsőként számítottak rá (ismerős?), amely mondanom sem kell, nem a legmegfelelőbb szerepkör számára. Ennek (is) köszönhetően fél év alatt tizenhat mérkőzésen mindössze három gólig jutott- nem is ragaszkodtak hozzá oly nagyon.

Ez év nyarán korábbi edzője, Arséne Wenger kérésére leigazolta őt az angol Arsenal, ahol aztán valódi klasszissá érett. A gyengébb torinói kitérő ellenére sem sajnáltak érte tíz millió eurót, és hamar kiderült: ez összeg busásan megtérül. Első szezonjában mindjárt huszonhat gólt ért el, ebből tizenegyet abban az Uefa-kupa sorozatban, melyben a londoni egyesület egészen a döntőig menetelt- igaz, ott nagy meglepetésre alulmaradt a török Galatasaray-jal szemben. Kétezer nyarán a holland-belga közös rendezésű EB-n már stabil kezdőként számított rá Roger Lemerre szövetségi kapitány, ő pedig három góllal hálálta meg a bizalmat (egyet az elődöntőben, Portugália ellen szerzett). A kapcsolat gyümölcsözőnek bizonyult: Henry huszonhárom évesen világ- és európa bajnoknak vallhatta magát.

Első éveiben még nem sikerült felérnie a csúcsra. A 2000/2001-es szezonban megismételte előző idénybeli tizenhét gólos termését a bajnokságban, és ezúttal is az ezüstérem jutott neki a Manchester United mögött. Egy évre rá azonban nem volt már, aki feltartóztassa az "Ágyúsokat": 1998 után újfent övék lett a bajnoki serleg- egymás után három második helyüket követte a bajnoki cím. Ráadásul e mellé az FA kupát is sikerült elhódítania az együttesnek (a döntőben Parlour és Ljungberg góljával a Chelseat verték 2-0-ra). Henry huszonnégy góllal segítette csapatát, ami a gólkirályi címhez is elengendőnek bizonyult (egy góllal előzte meg a Hasselbaink-Shearer-Nistelrooy hármast).

A nagy várkozásokkal, címvédőként várt koreai-japán vb-n  azonban alaposan leszerepelt ő is és a válogatott is. Lemerre együttese rúgott gól nélkül, csoportutolsóként búcsúzott a tornától. Úgy néz ki, a franciák ragaszkodnak a sormintához.

A következő évben Henry megismételte  teljesítményét az Arsenalban, ismételten huszonnégy gólt ért el, a csapat azonban megint a dobogó második fokára szorult a nagy vetélytárs Manchester mögött. Ráadásul a gólkirályi cím is Manchesterbe került, egészen pontosan Ruud van Nistelrooy kezébe, aki eggyel előzte meg hősünket. Henry azonban még egy címmel gazdagodott ebben az évben: a hazai pályán megrendezett Konföderációs Kupán Franciaország bizonyult a legjobbnak, miután a Kamerun elleni hosszabbításos döntőben ő szerezte a mindent eldöntő gólt. Nem mellesleg négy góljával a torna gólkirálya, egyben legjobb játékosa is ő lett.

2003/2004-es szezon aztán minden szempontból a csúcs volt Henry és az Arsenal számára is: Titi harminc gólt ért el a bajnokságban (ez az európai aranycipő megszerzéséhez is elegendő volt), az Ágyúsoknak pedig (a Premier League történetében először) sikerült veretlenül zárniuk egy szezont! Egészen parádés teljesítmény volt ez a Pires-szel, Vieirával, Lehmann-nal felálló együttestől, de az igazi vezér minden kétséget kizáróan a pazar formában futballozó Henry volt, akinek ekkortájt már névjegyévé vált a belsővel a hosszúba eltekert labda, mely után a kapusok rendszerint tehetetlenül terpeszetettek a földön. Robbanékonysága, lehellet finom labdakezelése, és kifinomult játéka rendkívüli eleganciát kölcsönzött neki, és visszafogott természete is hozzájárult ahhoz, hogy hamar a londoni szurkolók  elsőszámú kedvencévé vált (legalábbis a vörösökért szorítóké mindenképp).

Klubszinten felülmúlhatatlan szezon volt tehát a 2003/2004-es, a válogatottal azonban egy újabb csalódással felérő világeseményen volt túl. A portugáliai EB-n a csoportkört ugyan még könnyedén vették Zidane-ék (Henry Svájc ellen duplázott is), a negyeddöntőben azonban nem bírtak Rehhagel görögeivel. A vereség aztán Jacques Santini állásába került.

A következő idényben az Arsenal elveszítette uralkodását. A Manchestert ugyan továbbra is sikerült maguk mögött tartaniuk, de Abramovics frissen vásárolt Chelsea-je letaszította őket a trónról (igaz, az FA-kupa Londonba került: A Manchester elleni gólnélküli rendes játékot követően tizenegyesekkel hódították el a trófeát- Titi sérülés miatt nem játszott.) Henry 25 góljával ismételten a Premier League (és Európa) legjobb mesterlövészének bizonyult. Előbbi címet még 2006-ben is magáénak tudhatta (összesen négyet szerzett tehát pályafutása során), ám Wenger jórészt fiatalokra épülő Arsenalja ekkor már nem fért fel a dobogóra. Ugyan a Bajnokok Ligájában szenzációsan teljesített a csapat, a döntőben végül vereséget szenvedtek Henry későbbi kenyéradójától, a Rijkaard által trenírozott, Ronaldinhót, Decót, Eto'o-t felvonultató Barcelonától.

A szezon végén megrendezett németországi világbajnokságon még egy nagyot dobbantott a gallokkal: A Zidane által vezérelt talán kissé alábecsült alakulat egészen a döntőig menetelt- Domenech máig megélt ebből a sikerből. Henry három gólt szerzett a tornán, betalált Dél-Korea, Togo és Brazília ellen is. A megdicsőülés azonban elmaradt. Egy fejes- pár tizenegyes- ismerjük a történetet. Sok helyen már ekkor arról cikkeztek, hogy a katalánok kedvéért Henry elhagyja az ágyúsokat, de Wenger kérésére maradt még egy esztendőt- ebben aztán nem sok öröme telt már. A csapatnak ezúttal sem sikerült felférnie a dobogóra, ráadásul Henry (többek közt egy sérülésnek is köszönhetően) mélyen tudása alatt teljesített. Huszonhét fellépésen mindössze tizenkét gólt szerzett a szezon során, és idény végén végül ő is és Wenger is rábólintott a gránátvörös-kékek tizennégy millió fontos ajánlatára, így Henry (akkor még úgy tűnt, négy évre) a Barcáé lett. Összesen nyolc évet töltött Wenger kezei alatt az Arsenalnál, s ezidő alatt a klub legeredményesebb játékosává lépett elő a maga 174 bajnoki góljával- a legendás Ian Wright-ot letaszítva ezzel a trónról. Nyert három bajnoki címet, két FA-kupát, két Community Shield-et, egyszer-egyszer bejutott az Uefa-kupa és a Bajnokok Ligája döntőjébe. Négyszer nyert angol gólkirályi címet, kétszer Európai Aranycipőt. A következő részben ennél részletesebben áttekintem Henry (felemás) barcelonai pályafutását, majd a következő távozóról, Touréról várható hasonló szösszenet.


A bejegyzés trackback címe:

https://barcavideo.blog.hu/api/trackback/id/tr372118328

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása